Zuhanás...

Az élet egy kegyetlen játék, hol nyersz, hol vesztesz. Az álmaidban jelennek meg a rejtett vágyaid, a tudatalattid kívánsága. Én álmomban többféleképpen is a halálomat láttam... de a legjobban a Zuhanás tetszett... Azt az érzést más nem adhatja meg, szinte repülve zuhansz... amikor ott állsz a szárazföld biztonságos peremén, el fog a félelem, görcsbe rándul  a gyomrod, ha a mélybe nézel... De ha kicsit elidőzöl az alattad levő örvényen... megnyugszol... a habok várnak rád... ők befogadnak... A természet nem olyan önző, mint az ember... az ember kegyetlen , hazug, ostoba és meggondolatlan... saját társaikat űzik a kétségbeesés és a depresszió karmaiba... majd a halálba... Én is meg akartam tenni... elegem lett... csak igazi barátokat szeretnék... de úgy látszik én nem kaphatok olyat... nem tudom... nem értem...miért nem kapok? Mit vétettem?
Az élet peremén megállsz egy pillanatra és elgondolkozol az eddigieken... hogy vajon: kell ez nekem? Én mindenkit meghallgatok, segítek, ha kell, de amikor nekem kéne segítség... akkor érdekes módon hirtelen mindenkinek dolga akad... Senki sem érti, senki sem olyan, mint én... Mindig a Magány szegődik társként hozzám... Én átlátok minden kapcsolatot... és ez kikészít... mondhatni túl sokat tudok... mégsem tudok tenni semmit... de úgyis tudom mi lesz a vége... Ugyanaz mint eddig... minden haverom megtalálja majd a párját, és akkor én fölöslegessé válok a társaságban... mint álmomban... és megint maradok egyedül ... csakúgy...
Átfut az agyadon, hogy: vajon fogsz-e hiányozni valakinek? És amikor tudatosul benned, hogy nem... készen állsz az ugrásra... még egyszer, utoljára körbenézel, magadba zárod a tájat, a kék eget,  a hangokat, az illatokat... felszabadulnak benned az érzések, sírhatnékod támad, üveges tekintettel meredsz előre, a tested elernyed... kész... vége... feladtad...
Előre dőlsz, már érzed a varázst, ahogy tisztul az elméd... egyre könnyebbnek érzed magad... tűnnek a gondok... minden... olyan... tökéletes...
Nyugodtság árad szét benned... halálos nyugodtság, hisz ezt akartad... Szárnyalsz, mint a madár, és mégis lefele tartasz! Odalent már vár rád a mély... a csend... a nyugalom... Pihe könnyűnek érzed magad, az elméden átfut a gondolat: vége... megcsináltam!
Aztán... egy üvöltés... futás...és elkaptak... erősen tartják a kezedet... visszarántottak...
A gondok villámcsapásként hasítanak beléd... eltűnt  a varázs, már nem jó... kábult vagy, nem érted, hogy hol a hiba... Nem értesz semmit... felhúznak... idegesen kiabál mindenki... de téged nem érdekel... halálosan nem izgat... révedezve bámulsz a messzeségbe, a szél cibálja  a hajadat... és akkor eszedbe jut: majdnem...
Azt hitted, hogy elmehetsz innen... de mégis volt valaki, aki visszarántott, mert szüksége van rád...
Mindig ez van... mikor már azt hiszed, hogy ennyi volt... akkor mindig kiderül, hogy valaki számít rád... aztán ez a valaki elárul, megint meg akarod tenni..., de megint jön egy másik valaki, aki miatt nem teszed meg... Ő megint ott hagy, és megint jön egy másik... ez így megy...ez az "élet"?
Aztán eljön az az idő, amikor már nem fognak utánad kapni... amikor már nincs újabb esély... amikor már vége... tényleg VÉGE...

/Angyalnap/