Haláltánc...
Sokak szerint jobb egyedül meghalni, hogy a szeretteid ne lássák a gyötrődéstől eltorzult arcodat... Egyik álmomban újra meghaltam... mint annyi másikban még... Ez az álom elvarázsolt... Egy hatalmas tér közepén, egymással szemben: Amy és én... A többiek csak néztek minket... nem tudták mire készülünk... semmit sem sejtettek... és ez volt benne a szép... Hatalmas csend ült rajtunk, nyugodtságot, mély érzelmeket szabadított ránk... Egymásra néztünk... szemünk megcsillant: bizalom... feltétlen bizalom...
Elkezdtük a táncot... Egyszerre lépkedtünk, egyszerre mozdultunk, mintha tükrözve lennénk... Könnyedén, kecsesen közeledtünk egymáshoz... Jobb kezünket összefűzve, szép lassan... kínzó lassan, apránként leirtunk egy kört... Ámulattal nézték az összehangolt mozgásunk, pedig nem beszéltük meg... Az egész egy ártatlan táncnak tűnt, pedig többről volt szó... de ezt csak mi tudtuk... Amy és én... Halálosan nyugodtan követtük a lépéseket... álmaink lépéseit... hisz mi tudtuk, hogy mi lesz ebből... csak Mi tudtuk...
Forgattuk egymást, fel-fel kacagtunk, mint két ártatlan kisgyerek a réten játszva... Az utolsó forgásnál nagyot löktünk egymáson, így 3 méter távolság keletkezett köztünk... Lehajtott fejjel... kétségek közt vívódtunk, nem tudtuk, hogy jól döntöttünk-e... Felnéztünk...mélyen a másik szemébe, a lelkéig hatolva... szavak nélkül megbeszéltük: együtt kezdtük el... együtt is fejezzük be! Meghajoltunk egymás előtt, jobb kezünket a másik felé, bal kezünket az ég felé emeltük, lehunyt szemmel... a sötétben is csak egymást láttuk...
Megnyugtató csend vett körül... éreztük egymás szívdobbanását, idegességét, feszültségét... kizártuk a külvilágot teljesen... de hát... az iker hugik már csak ilyenek...:)
Egyszerre ordítottuk a sötétbe: HALÁLTÁNC!!! A szó visszhangot vert a fejünkben, dübörgött az agyunk, felgyorsult minden...
Bal kezeinkben tőrök jelentek meg, egy szép íves mozdulattal megvágtuk a jobb tenyerünket, majd egymáshoz rohantunk... A többiek ledöbbentek, senkise tudott megmozdulni... nem gondolták volna rólunk... pedig ha tudnák, hogy az örök mosoly csak egy jól szimulált álca...
Felvágott jobb tenyérrel szorítottuk egymás kezét, hatalmas szél támadt, perzselő forróság, égető meleg áradt... Örvény keletkezett körülöttünk, szét akartak minket szedni, de a vérkötés nem engedte... szorosan tartott minket...
Aztán... Sh kapcsolt... Amy után nyúlt... hugim meglepődött... csökkent a szorítás... gyönyörű kék fény... hatalmas lökés... és az óriási erőtől... félig megégett testtel... egy falba csapódtam...
Zúgott a fejem... nem láttam semmit... Hallottam Amy hangját, ahogy a nevemet kiabálja... a többiek sikítását... de mindez... olyan... távolinak... tűnt...
Éreztem, hogy zuhanok... láttam, hogy egyre közeledik a beton... majd egy tompa puffanás... és már a végtelen sötétségben zuhanok tovább... és... és értem... senki sem... nyúlt...
Álmomban a Haláltánc hozta össze a számomra egyik 2 legfontosabb lényt... ha valóban ez kell ahhoz, hogy Ők boldogok legyenek... hogy nekem el kell tűnnöm mellőlük... hát legyen.. nekik megtenném... hisz úgysincs veszteni valóm... úgysincs senkim... nekem nincs párom... hisz értem... senki... sem... nyúlt...
De talán... talán a túloldalon...várt rám...Valaki...
/Angyalnap/ | 
AJÁNLOM AZ OLDALT
